|
Fekvése,
A gyepük kialakulása,
Velemér
története a török időkig,
Vallásháború az
Őrségben,
Az Őrségiek és a
földesurak szembenállása,
Trianon után, Zárszó,
Lábjegyzetek
Velemér a béke utolsó szigete, ahol kristálytiszta
alpesi levegő, elbűvölő tájak és emberek, frissen fejt
tehéntej, gombaözön, élő fazekas-hagyományok, a
boszorkányhit nyomai, vénséges vén faházak, haranglábak,
műemlék templomok és ezernyi apró csoda várja az
utazókat.
FEKVÉSE
Mit nyújthat ez a szelíd dombok ölén megbújó kis falu
felejthetetlen szépségű természeti környezetén s
lakóinak vendégszeretetén túl az arra tévedő idegennek?
A bepillantás lehetőségét letűnt korok, a valaha
virágzott Magyar Királyság szellemiségébe. E varázslatos
völgy a honfoglalás utáni magyar századok sajátos
hangulatát idézi s egyedülállóan őrzi néhány emlékét a
megelőző időknek is. Az a csepp, amelyben megcsillan a
valaha volt tenger: amelyből megsejthető Buda, Esztergom
és Székesfehérvár palotáinak, templomainak,
polgárházainak rommá lett, ma már csupán lelkesítő
mesének tűnő világa.
Velemér a kifosztott, megalázott, töredékére zsugorított
országunk egykori nagyszerűségének és becsületének
hírmondója. Most még néhány évvel a megállíthatatlannak
látszó pusztulása előtt.
A középkori templomáról ismert Velemér a megcsonkított
Vas megye mai területének délnyugati szögletében, a
Belső Őrségnek nevezett tájegységben, az Alpok
nyúlványai közül csordogáló Velemér-patak völgyében, a
magyar és a szláv nyelvterület mai határához közel
található. Nyugatról Szlovénia, délkeletrôl Zala megye
határolja. Kő-, tégla- és faépületei dús erdőkkel
koszorúzott, szivet-lelket gyönyörködtető pannon tájba
illeszkednek. Természetföldrajzi és néprajzi
vonatkozásban szerves egységet képez a környező
területekkel.
A helyét időnként megváltoztató középkori falu
szétszedhető és áttelepíthető faházait a
műemléktemplomot övező dombok tetején és déli lejtőin,
az erdőírtások szegleteiben állították fel az elődök. Az
egykori portákból csak az ásott tókák 1 maradtak meg,
ezek jelzik a falu régi helyét az erdőjárónak.
Megcsillanó vizük vadak szomját oltja. A középkori
műemléktemplom és a temető a Papréten található, a
református templom, az önkormányzat irodája, a bolt, a
kocsma és a könyvtár pedig az Alsószeren.
A település 1786-ig nem a történelmi Őrséghez, hanem a
Tótsági járáshoz (ma Vendvidék) tartozott. Közvetlen
környezetét egykor nevezték Belső-őrségnek,
Velemér-völgynek és - talán a reformációval összefüggő
okból - Zürich-völgynek is Ez az újabb keletű
közigazgatási kerület (a Tótsági járás) a török időkben
bekövetkezett népmozgások következményeképpen alakult ki
és nem volt igazán hosszú életű. Annak a Habsburgokhoz
méltó törekvésnek volt egyik terméke, amely a magyar
területeket részekre szabdalta, az állandó harcok miatt
kivérzett országot idegenekkel telepítette be, majd a
különböző nemzetiségeket a magyarság ellen hangolta. Az
osztrák uralkodóház által elvetett szélből aztán olyan
vihar született, amely magát a Habsburg-dinasztiát is
elsöpörte.
A falu a patak mentén futó országút két oldalán fekszik.
A jellegzetes szeres település tengelyében haladó
országutat azonban inkább csak szántóföldek szegélyezik,
mert a házak többsége az országúttól távolabb épült,
egy-egy párhuzamos utcát alkotva. A dombsorra települt
nyugati házcsoportot néha Felsővelemérnek, vagy
Felsőszernek, míg a sík délkeleti településrészt
Alsóvelemérnek, vagy Alsószernek is nevezték. A
Felsőszer maga is részekre tagolódik: délről északra a
Paprét, Vasok-szer, Botok-szer, Purger és Bot-szeg nevű
településrészekből áll.
Az első világháború után - a trianoni rabló béke
szellemében - a Tótsági járás nagyobb része is
Szlovéniához került, több magyar településsel együtt. Ez
elcsatolt falvakban a magyar lakosság száma azóta a
felére csökkent és elöregedett.2
A táji, néprajzi hasonlóságok, a műemléktemplom
kiemelkedő turisztikai jelentősége, az Őrség nagyobb
ismertsége és nem utolsósorban az Őriszentpéter központú
modern közigazgatási besorolás miatt ma Velemért az
Őrség részeként tárgyalják az utikönyvek. Ez a modern
szemlélet nem tekinthető teljesen indokolatlannak, bár a
veleméri völgyet a történelmi Őrségtől a Kerka-patak
elválasztja.
Az őrségiek mindig is maguk közül valóknak tekintették a
Velemér-völgy lakóit. 1830-ban a megyei főbíró előtt
tett tanuvallomásában Takáts János farkasfai lakos
felsorolta az őrségi falvakat s közöttük Velemért is. Ez
persze nem elegendő a történelmi Őrség határainak
átrajzolásához. A határok ilyen „rekonstrukcióját” a
rendelkezésre álló kevés adat nem teszi lehetővé, nincs
is rá szükség. A középkori Magyarországot ugyanis nem
csupán a ma ismert - Őriszentpéterből irányított (alsó)
Őrség védelmezte az idegen hadak ellen, hanem őrségek
szakadatlan láncolata ölelte körül. Ilyen volt a ma
Ausztriához tartozó, Felsőőr központú Felső-őrvidék is.
Ilyen lehetett a Belső-őrség is, amelyhez Velemér is
tartozott s amely feltehetően a Muráig nyúlt.
A belső jelző ugyanis Veleméren és környékén „nyugat”
értelmet is hordoz (l. alább!). Az elnevezés annak
emlékét őrizheti, hogy Velemér és vidéke egykor az
ország itt messze nyugatra (Ptuj irányába) kanyarodó
határát, délnyugati kapuját védte.
A GYEPÜK KIALAKULÁSA
Az Őrség jelentése: „őrökhöz tartozó terület, őrök által
lakott dombvidék, őrfalvak csoportja”. A források-ban
Ewrsegh commorantes (1409), Evrsegh (1451),Ewrsegh
(1452), Ewrseeg (1461), majd Örséghi dis-trictus,
Eörségi tartomány néven a 15. századtól szerepel.
Korábban Zalaőrök vidékének nevezték - azaz egykor az
egyes őrterületeket a folyókról vagy a megyékről
nevezhették el.
Az (alsó) Őrségi tartományba tartozott 1548-ban Pankasz,
Szaknyér, Felsőrákos, Ispánk, Őri-szentpéter, Szalafő,
Hodos, Kapornak, Bükkalja, Szomorócz, Őrmihályháza,
Dávidháza, Senyeháza, Ba-jánháza, Kápolnásfalu és Szatta.
A terület beletartozott az ország legkorábbi
határvédelmi rendszerébe. Ezt a honfoglalást követően, a
899-900-ban Itália ellen vezetett hadjárat alkalmával
állíthatták fel az avar hagyományok felhasználásával, IV.
Henrik német császár 1051. évi betörése után pedig
megerősít-hették. Aligha kételkedhetünk abban, hogy az
őrvidéki magyar gyepű a honfoglalást megelőzően itt
állott hun-avar védelmi vonalak felújításával, a
továbbélő hun-avar hagyományok felhasználásával
keletkezett.
Az egykor e tájon húzódó hun, avar és magyar gyepü a
sztyeppi népek szokásos határvédelmi be-rendezéseinek
helyi változata volt, amelynek első említése az avarok
elleni frank rablóbetörések leírásá-ból ismert. Ezek
szerint a Melk, Bécs, Fischa, Lajta és Győr környéki
Duna-szakasztól kiindulva több megerősített sánc is
indult dél, azaz Velemér vidéke felé (Belitzky/1940/2).
A sáncok szerepe a nyugatról az ország belsejébe törő
ellenség lelassítása volt.
A Hun Birodalom nyugati határa 434-től Poetovio (ma Ptuj
Szlovéniában). Az Avar Birodalom ugyan ehhez képest
messze nyugatra kiterjesztette fennhatóságát a karantán
területek felé, de a többsé-gében avar etnikum által
lakott terület határa a mai feltételezések szerint
szintén Poetovioig terjedt.3 A Dunától az Adriáig
felállított Limes Avaricus és Limes Pannonicus -
amelynek középső szakasza Poetoviótól kissé nyugatra, a
ma ismert három őrvidék nyugati peremén húzódhatott -
828-ban még létezik (Történelmi/1991/106).
Velemér, Vass Sándorné pajtája (amelynek tetejét
1912-ben rakták át utoljára, mégis áll)
valamint Antal József háza és két éve összedőlt
pajtájának helye
(amelyeknek tetejét az 1928-as vihar megkímélte a
cserepekre rajzolt istenszimbólumok miatt)
Az avar sánc szerkezete a frank források szerint
alkalmazkodott az erdős terep kínálta lehetőségekhez.
Két párhuzamos sorban cölöpöket vertek a földbe, majd a
közüket földdel és kővel töltötték fel s a tetejébe
tüskés bozótot ültettek.4 Az így készített sáncok a
tornyokkal és őrszemélyzettel védett kapukhoz terelték a
közeledőket. A kapuk előtt feltorlódott ellenséges
hadoszlopokat aztán az előretolt helyőrségek könnyűlovas
íjászai oldalba támadhatták.
S hogy az őrtornyok milyenek lehettek, arról a
harangtornyok és régi metszetek alapján alkothatunk
képet. Az őrségi harangtornyokat a formájuk őrállásnak,
megfigyelőtoronynak is alkalmassá teszi. Ősi mintát
követhetnek, mert hasonló (de kőből épült) tornyocska
némelyik kaukázusi keresztény templom csúcsán is
látható. A határvédelmi rendszer többlépcsős volt s
ugyanez állapítható meg az Alföld keleti szegélyét védő
sáncok máig fennmaradt nyomaiból, valamint Gyepü, Lövő,
Őri, Szemes, Gyülevész, Szeg, Vaskapu stb. földrajzi
neveinkből is. Védővonalak az ország belsejében, az
egyes tartományok között is húzódtak, erre utal például
Tüskevár neve is. A dombokon fából, kőből, földből
épített torlaszokat kiegészítették a gátakkal
elrekesztett, felső szakaszukon szándékosan elárasztott
folyóvölgyek. Ezeknek az alsó szakasza járható maradt.
Ez magyarázza azt a jelenséget, hogy a III. század után
épített, az egész Kárpát-medencét körülölelő, mintegy
600 km hosszú védelmi rendszer jórészt mocsaras
területeken vezet át s a sáncok tövében ásott árkok nem
az ellenség, hanem a hátország felőli oldalon vannak (vö:
Bakay/1997/186). Ahol ugyanis a gátak keresztezték a
folyók völgyét, duzzasztóműveket (zsilipeket, un.
holodokat) kellett építeni, hogy az ellenség felöli
oldalt elmocsarasíthassák (Belitzky/1940/2). A - nyilván
tornyokkal megerősített - gát védte a zsilipet és
környékét, egyúttal a külső térfélen tartotta a
felduzzasztott vizet, miközben az árok a védett oldalról
levezette a belvizeket.
Az egykori sáncoknak ma már az emléke is elfelejtődött,
inkább csak találgatni lehet, hogy e határvédő erősségek
hol húzódhattak. Holub József térképén a középkori gyepü
vonalát a Kerka folyóval párhuzamosan a Kerka és
Szentgyörgyvölgy közére (tehát Velemér és
Magyarszombatfa vidékére) rajzolta. Itt a
Magyarszombatfa - veleméri Felsőszer - Szentgyörgyvölgy
vonalon húzódó dombsor - amelynek túlsó lejtője már
Szlovéniára néz - önként kínálkozhatott egy határvédő
gyepü felállítására.
A terep adta természetes akadály létén és a kiemelt
jelentőségre utaló, Valamir király emlékét megőrző
falunéven túl nem sok okunk van ilyen veleméri gyepű
feltételezésére, legfeljebb egy ma is használt erdei
földút. A veleméri erdő vízmosásokkal tagolt, ezért
szekerekkel vagy traktorokkal ma sem járható mindenütt.
Éppen ezért feltűnő az a majdnem egyenes vonalú és elég
jól járható földút, amelyik az egykori Sebők-féle
gerencsérműhelytől az országhatárig és azon is túl
vezet. Ahol az út a dombtető közelébe ér, a terepalakzat
olyannak tűnik, mintha egy megerősített kapu maradéka
lenne. Jobbról és balról egy-egy árok, vagy vízmosás
indul lefelé, közöttük csak a út számára marad hely. Ha
nem emberkéz alkotta, akkor az Isten is gyepükapunak
teremtette.
Ismeretlen rendeltetésű völgyzáró gátak maradványa
látható Magyarszombatfán és Kercaszomoron
(Dömötör/1987/54) s a gyepü emlékét őrzi a kercai
„Vaskapu” dűlőnév is (Boda/1998/41). Ott, ahol a Holub
József által rajzolt erődvonal lehetett.
A mocsarak miatt az utak nem a völgyekben, hanem a
folyókkal párhuzamos dombok oldalában futottak s oda
épültek az őrállók települései is - ahogy ez a veleméri
Felsőszeren ma is jól tanulmányozható.
Velemér neve az V. században élt Valamir osztrogót
uralkodó, Attila egyik szövetségesének emlékét ôrzi, aki
a források szerint a Lajta és a Rába közén - tehát
Velemértől kissé északra eső területen - uralkodott a
Hun Birodalom felbomlása után. Eredetileg egy Valamír
országát védő katonai szálláshely (gyepükapu vagy
előőrs) neve lehetett, amelyet az őrízetével megbízott
hun maradékok lakhattak. A név fennmaradása világos
bizonyítéka annak, hogy a falu a hun idők és Valamír óta
folyamatosan lakott hely. A germánok később kiürítették
és az avaroknak átengedték a Dunántúlt.
A név megmaradásából azonban arra következtethetünk,
hogy a falu lakossága nem költözött el.
Nyilván azért, mert nem germán, hanem hun eredetű volt.
A gótoknak alávetett hun maradékok feltehetően nem
kívántak uraikkal együtt elvonulni, hanem inkább
bevárták avar testvéreiket.
Ezt a hun-avar eredetet valószínűsíti Bíborbanszületett
Konstantin, aki még 950 táján is avarokat említ az
Adriához közeli - horvátokkal vegyesen lakott -
területeken. Ennek köszönhető az a néhány nyelvi és
néprajzi párhuzam, amelyet az őrségiek és a székelyek
között fel szoktak emlegetni s amely egyeseket
áttelepítési hipotézisek kiagyalására vezetett. A
párhuzamoknak a feltételezett költözések helyett az
lehet a magyarázata, hogy a székelyek - mint azt a
hagyományuk egyértelműen leszögezi - szintén hun
eredetűek. A hunok emlékét a vasi és zalai néphagyomány
is elevenen megőrízte. E szerint például Attila
felesége, Réka királynő, a Kerka folyóban lelte halálát
s erről nevezték volna el a folyót.
A környezet földrajzi nevei (Pártosfalva, Bajánsenye)
alapján is következtetni lehet avar maradékokra. Haussig
a párthusokat az avarok elődeinek tartja. A görög
források őket aparnoi-nak nevezik és elmondják, hogy a
szkítáktól való elpártolásuk, azaz pártos-ságuk miatt
kapták nevüket. Erre emlékeztethet a szlovéniai
Pártosfalva, míg Bajánsenye neve közvetve, vagy
közvetlenül a nagy avar uralkodó nevére mehet vissza (a
környéken az első oklevelek korától napjainkig
kimutatható a Baján családnév).
VELEMÉR TÖRTÉNETE A TÖRÖK IDŐKIG
Az Őrségiek a saját hagyományuk szerint a honfoglaló
Öcsöb és Őse kíséretében lévő nemzetségek utódai
(Vas/1898/544). E nemzetségek neve az oklevelekből
ismert, képviselőikkel ma is találkozunk. Közülük való
Veleméren az Anthal, Balogh, Dávid család, a mai Both-ok
pedig az ősi Batha vagy Bitha nemzetségek leszármazottai
lehetnek. A Vas megyei Őrség (a monorósdi őrállók és
tizennyolc község) első ismert kiváltságlevelét 1270-ben
V. Istvántól kapta. Kun László királyunk 1280-ban kelt
adománylevelében megemlíti, hogy az őrségiek a magyarok
első megszállásának idejétől saját fegyvereikkel, saját
költségükön védelmezték az ország nyugati határát (Belitzky/1940/14).
Kérdés, hogy mit kell értenünk „első megszállás” alatt?
Korabeli krónikáink Árpád bevonulását csupán
visszatérésnek tekintik, első honfoglalóknak Attila
hunjait tartják.
A magyar őrállók, mint a király népei, fegyveres
szolgálatukért kiváltságokat élveztek. Békeidőben a
külkereskedelem ellenőrzése, a vámszedés volt a
feladatuk. Fegyveres támadás esetén az ellenséget
kellett feltartóztatniuk mindaddig, amíg a hátország
nemesi hadseregeit mozgósítani nem tudták. Csapataik
elsősorban könnyűlovasokból álltak. Előljárójuk az
őriszentpéteri őrnagy volt, aki 12 választott esküdttel
együtt látta el a katonai, bírói és közigazgatási
teendőket. A lakosság számának növekedésével
párhuzamosan benépesítették a gyepü elve (a gyepü előtti
térség) addig jobbára lakatlan, csak az előretolt
őrhelyekkel ellenőrzött területét.
A haditechnika és a védelmi stratégia módosulása miatt a
14. század végére az őrállók határvédelmi szerepe
jelentősen csökkent.
Aligha véletlen, hogy ezt követően csak az ország
nyugati és keleti végein (Vas megyében és Erdélyben)
maradtak meg az őrségek. Északon a határőrszervezetek
szerep nélkülivé válva végleg elhaltak, délen pedig a
török pusztíthatta el őket nyom nélkül. A megmaradásukra
ott volt esély, ahol a török mindennapi fenyegetést
jelentett, ahol tehát a lakosságot mozgósító szervezetre
továbbra is szükség volt - de az ellenségnek nem
sikerült felmorzsolnia a régi rendet. Ilyen
őrszervezetekre az ország törökdúlta középső területein
is szükség lett volna, de ott a határvédelemnek nem volt
több évszázados hagyománya. Pusztán a török veszély nem
volt elegendő az életrehívásukra, vagy a helyhez kötött
őrszervezet az állandóan mozgó frontok miatt nem
szilárdulhatott meg. Azaz az őrségek megmaradására csak
a török frontvonal és a régi országhatár
metszéspontjaiban volt lehetőség. Fennmaradásuk és
mindvégig lakosságmegtartó, jótékony szerepük a sztyeppi
demokratikus (ha úgy tetszik: önkormányzati) hagyományok
továbbélésének és az Árpádház szervező tehetségének
köszönhető.
Zsigmond király 1391-ben a történelmi Őrség területét
Sárói Lászlónak ajándékozta, később az Újlakiaké,
1525-től pedig a Batthyányak németújvári (Güssing,
Ausztria) uradalma alá került. Ezzel új küzdelmeket
eredményező helyzet alakult ki az egykori őrvidéken.
Velemér tíz falu 5 közigazgatási és egyházi
központjaként szerepel a későbbi századokban, ami arra
utal, hogy e kiemelt szerepét a falvaink tizes
csoportokba szervezését és templommal való ellátását
elrendelő Szent István királyunk idejében is bírhatta.
Írott forrásainkban a 13. század végétôl bukkan fel
változó neveken: temploma után esetenként
Szenttrinitás-ként említik, de mellette használatos volt
a Velemér elnevezés is (1268-ban Velemer, Sancta
Trinitas, 1273-ban Velemyr, 1601-ben Zent Trinitas,
1734-ben Velemér).
IV. Béla királyunk adományozza 1268-ban Ponith grófnak
Velemér possessiót. 1273-ban IV. (Kun) László a veleméri
nemesek kérésére leíratja a falu határait. 1275-ben „Velemér
patakja”, 1360-ban pedig a település és temploma
említtetik meg. Egy 1365-ös vagyonleltár a környékével
együtt Felsôlendva tartozékának mondja. A templom
művészi freskói alapján ítélve az Árpád-kor lehetett
Velemér történetének egyik aranykora.
Velemér vidéke 1340-ig az Omode családé volt, azt
követôen a Széchyeké. 1536-ban a pozsonyi káptalan elôtt
Széchy Tamás özvegye Mikebudai Soós Ferencnek
adományozza. Késôbb Thurzó Eleké, a Salmi és a Poppel
család is uralja, végül a Batthyányiak birtokába kerül.
Az őriszentpéteri templomot 1550 körül a török közeledte
miatt megerősítették: sánccal, kapuval, bástyával látták
el. A kis váracskában mintegy száz őrségi hadfi látta el
a szolgálatot. 1664-ben, a győztes szentgotthárdi csata
idején azonban elpusztult s katonai szerepét többé már
nem kapta vissza.
Veleméren 1549-ben 12 portát, 9 zsellért, két portáriust
és egy molnárt írtak össze, az 1555-ös urbárium szerint
pedig 9 egésztelkes, valamint 10 féltelkes jobbágy és 15
zsellér lakott. 1556-ban Batthyány Ferenc Szerdahelyrôl
jobbágyokat kívánt Velemérre telepíteni a török háborúk
miatt megfogyatkozott lakosság pótlására. 1593-94-ben
Alsóveleméren 8 egésztelkes és 9 féltelkes jobbágy
lakott, két telke puszta volt. Felsôveleméren két
egésztelkes, 3 féltelkes és egy negyedtelkes jobbágyot
írtak össze.
A török idôkben a falu a hódoltsági terület határán (a
török megszállta Kanizsa és a magyar kézen maradt
Körmend vára között) lévén, mindkét félnek adózott. A
többi őrségi településsel együtt 1600-ban hódolt meg a
töröknek. A török a század első felében teljesen
felégette a falut s - az adófizetés megtagadása miatt -
megölt egy Soós nevű veleméri kisnemest. A felégetett
falu lakosai az erdőbe menekültek, majd a falut lejjebb,
a patak mellett építették újjá.
1651-52-ben a velemériek Lenti várának erősítéséhez
járultak hozzá a munkájukkal és fejenként 20-20 gerenda
szállításával. Ugyanekkor Batthyány Ádám levélben kérte
Musztafa kanizsai béget, hogy ne emelje szüntelenül
Velemér és Szombatfa adóját, mert a falvak lakói nem a
magyar vitézek fosztogatásától pusztulnak el, mint azt a
törökök állítják, hanem a töröknek fizetett adó miatt.
A jórészt szerbekkel feltöltött török hordák
kegyetlenkedése minden képzeletet felülmúlt: „Játék és
szórakozás volt számukra a levegőbe hajigált, síró
gyerekek szétszabdalása, vagy nyakuk karókkal való
átdöfködése.” (V. Molnár/1987/83-95).
Csáktornya, Lendva és Lenti térségében harcolt ellenük
Zrínyi Miklós költő és hadvezér, a szigetvári hős
unokája, aki 1664-ben Kanizsa visszavételével is
megpróbálkozott. Sikerét leginkább a bécsi udvar
akadályozta meg. Jellemző, hogy Zrínyit, mint nem
kívánatos személyt, I. Lipót császár 1664-ben kitiltatta
Bécsből (Tantalics/1993/86). Az őrségieket is védelmező
magyar főúr halálát egy vadkannak tulajdonítják, ez a
„vadkan” azonban - a nyomban megindult találgatások
szerint - bécsi zsoldban állhatott. Zrínyivel egy időre
a remény is meghalt - aminek egyaránt örült a török
Kanizsában és az osztrák császár Bécsben.
VALLÁSHÁBORÚ AZ ŐRSÉGBEN
A veleméri egyházi kerület az őrségi falvakkal és a
nemesi lakosságú Szentgyörgyvölggyel egyidejűleg, 1550
táján csatlakozott a vallásújítókhoz. Ezidőtájt alig
akadt olyan hely Magyarországon, ahol a reformáció ne
győzedelmeskedett volna.
Szinte azonnal megindult azonban az ellenre-formáció is.
I. Ferdinánd 1559-ben büntetés terhe mel-lett kötelezte
a református papokat az „eretnek tanok” mellőzésére.
Miksa császár 1567-ben rendeletet adott ki a „kálvini
eretnekség” megsemmisítésére. S hogy milyen keveset ér
egy császári rendelet a velemériek ellenében, azt a
Veleméren hetenként megtartott református
isten-tiszteletek mutatják.
1576-ig az egyházak a mezővárosok és a várak köré
csoportosulva alkottak közössséget. Ennek mintá-jára az
Őrségi tartományban Őriszentpéter központtal
szerveződhetett meg a reformátusság. A katolikus püs-pök
azonban 1576-ig formailag a maga híveinek tekin-tette a
református gyülekezeteket.
Az új veleméri református templom Csáktornya, Lendva és
Lenti térségében harcolt ellenük Zrínyi Miklós költő és
hadvezér, a szigetvári hős unokája, aki 1664-ben Kanizsa
visszavételével is megpróbálkozott. Sikerét leginkább a
bécsi udvar akadályozta meg. Jellemző, hogy Zrínyit,
mint nem kívánatos személyt, I. Lipót császár 1664-ben
kitiltatta Bécsből (Tantalics/1993/86). Az őrségieket is
védelmező magyar főúr halálát egy vadkannak
tulajdonítják, ez a „vadkan” azonban - a nyomban
megindult találgatások szerint - bécsi zsoldban
állhatott. Zrínyivel egy időre a remény is meghalt -
aminek egyaránt örült a török Kanizsában és az osztrák
császár Bécsben.Vallásháború az ŐrségbenA veleméri
egyházi kerület az őrségi falvakkal és a nemesi
lakosságú Szentgyörgyvölggyel egyidejűleg, 1550 táján
csatlakozott a vallásújítókhoz. Ezidőtájt alig akadt
olyan hely Magyarországon, ahol a reformáció ne
győzedelmeskedett volna. Szinte azonnal megindult
azonban az ellenre-formáció is. I. Ferdinánd 1559-ben
büntetés terhe mel-lett kötelezte a református papokat
az „eretnek tanok” mellőzésére. Miksa császár 1567-ben
rendeletet adott ki a „kálvini eretnekség”
megsemmisítésére. S hogy milyen keveset ér egy császári
rendelet a velemériek ellenében, azt a Veleméren
hetenként megtartott református isten-tiszteletek
mutatják. 1576-ig az egyházak a mezővárosok és a várak
köré csoportosulva alkottak közössséget. Ennek
mintá-jára az Őrségi tartományban Őriszentpéter
központtal szerveződhetett meg a reformátusság. A
katolikus püs-pök azonban 1576-ig formailag a maga
híveinek tekin-tette a református gyülekezeteket.
Ekkor két református főúr: Nádasdy Tamás és Batthyány
Boldizsár engedélyt adott és védnökséget vállalt egy
protestáns egyházke-rület szervezésére, amivel
megszilárdították a református egyházak helyzetét. Első
püspöküknek Szegedi Máté sárvári lutheránus lel-készt
választották meg (a sárvári vár a 22. ábrán látható).
Az ő idejében a helvét és lutheránus gyülekezetek békés
közösségben éltek, 1591-ben azonban a két irányzat hívei
különváltak s 1612-ben megalakult a dunántúli református
egyházkerület. Az ekkor tartott köveskúti zsinat új
törvényeket adott a reformátusoknak, többek között
rendelkezvén a lelkészek életmódjáról, a tanítókról, az
iskolákról, a zsinattartás rendjéről, a gyülekezet
erkölcsi életéről, az egyházfegyelemről, keresztelésről
és a temetkezések rendjéről. 1619-ben leltárt és
jegyzőkönyvet kellett készíteni az egyházak
jövedelmeiről, ingó és ingatlan vagyonáról is.
Batthyány Ádám katolikus hitre való áttérése - amelyet a
császár grófi címmel jutalmazott - véget vetett a
reformáció megerősödését eredményező nyugodt időszaknak.
A birtokaihoz tartozó hetven falut 1632-ben jezsuiták
lepték el. Mivel minden buzgalmuk eredménytelen volt, a
gróf erőszakosabb eszközökhöz folyamodott. Bezáratta a
németújvári templomot s fiatalkori nevelőjét, Kanizsai
Pálfi János lelkészt kiűzette a városból. 1634-ben
kiadott rendeletével hasonló sorsra szánta a többi
református lelkészt is, s elvette 17 - jobbára német és
horvát ajkú - község templomát.
Az őrségi és környékbeli magyar egyházak lelkészei
azonban nem engedelmeskedtek a parancsnak. Joggal merül
fel a kérdés: mi lehetett e nemzeti köntösben jelentkező
eltérés oka? Nos, a magyar lakosság határozott
ellenállása végső soron a sztyeppi eredetű Szent Korona
tan hatásának köszönhető, amely az uralkodót
önmérsékletre, a magyar nemeseket pedig - igazuk
védelmében - öntudatos, akár fegyveres ellenállásra
nevelte. Ilyen - a sztyeppi katonai demokráciák
világában született - társadalomszervező elmélettel
azonban csak a magyarság rendelkezett.
Vallása megtartása végett Velemér és Szentgyörgyvölgy
már 1624-től, a többi egyház pedig a németújvári
egyházmegye megsemmisülése után csatlakozott a körmendi
egyházmegyéhez. Ez az egyházmegye 1657-ben az „Őrségi”
nevet vette fel.
A Nádasdy család katolizálása újabb lendületet adott az
ellenreformációnak. A lutheránus Nádasdy Ferenc azért
tért át katolikus hitre, mert csak így kaphatta meg
Eszterházy Miklós nádor leányának kezét és hozományát. A
két főúr egyesült erővel láthatott neki a reformáció
letörésének. Batthyányt a negyvenes évek elején a
Dunántul főkapitányává nevezte ki a császár s így
lehetőséget kapott a fegyveres karhatalom bevetésére a
református templomok ellen. Székhelye Körmenden volt,
innen irányította nemzetellenes hadjáratát. 1643-ban el
is foglalta az őrségi egyházakat és parókiákat, elűzte a
lelkészeket, az ingó és ingatlan vagyont pedig
elkobozta.
Sikerének azonban nem örülhetett sokáig, mert I. Rákóczi
György erdélyi fejedelem 1644-ben háborút indított a
vallásszabadság biztosításáért. Az 1645-ös linzi
békekötés ki is mondta a templomok visszaadását és az
elűzött prédikátorok visszaengedését. Ez azonban végül
elhúzódott. I. Rákóczi György - a harcok kiújúlását is
kilátásba helyező -levelével elérte a templomok
többségének visszaadását, a visszadott templomok azonban
jobbára lutheránusok voltak. Csak 1648-ban kapta vissza
négy őrségi falu (Szentpéter, Belsőrákos, Kercza és
Hodos) a templomát.
A török 1686-87-ben történt kiverése után a községek
terhei csökkentek, mert megszabadultak a kanizsai bégnek
fizetendő adóktól. A század végéig majdnem zavartalan
volt a református egyház élete s Velemér is szépen
gyarapodott. Egy 1698-ból származó egyházlátogatási
jegyzôkönyv szerint 66 lelket számláló lakosságával
községünk a környék legnagyobb települése. Ez akkor
meglehetősen nagy lélekszámnak számított. Például
1696-ban, a korábbi fővárosaink: Esztergom, Visegrád,
Székesfehérvár és Buda által ölelt Esztergom vármegyében
mindösszesen 7 adófizető portát írtak össze (Noszlopi/1998/17).
Velemérnek ekkor helvét vallást követô papja, iskolája
és tanítója van.
1702-ben a győri katolikus püspök elfogatta a református
egyházkerület püspökét, az őrségi származású Hodosi
Sámuel veszprémi lelkészt. Öt hónapig sínylődött vasra
verve Székesfehárvárott, két hónapig gerendához kötözve
Esztergomban, további négy hónapot pedig Szegeden
töltött. Lipót császár csak akkor bocsátotta szabadon,
amikor hírét vette Rákóczi Ferenc kuruc csapatai
előretörésének. Az Őrség népe kitörő örömmel fogadta a
katolikus nagyságos fejedelemnek a református Ráday Pál
által fogalmazott kiáltványát, amely így jellemezte a
Habsburgok politikáját: „a vallásszabadságból gúnyt
űznek ... a nemzetet elerőtlenítő egyenetlenség magvai
hintetnek el ... a leggazdagabb egyházi javadalmak
külföldieknek adományoztatnak, akik a magyar nép lelki
épülését elhanyagolják”.
Az őrségi falvak egy emberként csatlakoztak a
kurucokhoz, akik 1704-ben a Szentgotthárd melletti
Nagyfalunál szétverték Rabatha császári csapatait. A
hadi sikereknek köszönhetően Hodosi Sámuel újra
elláthatta pöspöki teendőit. 1708-ban Velemérre is
ellátogatott, ahol ekkor Rádóczi Bálint volt a lelkész.
I. Lipót 1704-ben - a fenyegető katonai vereség évében -
még vallásszabadságot ígért. Utóda, I. József 1710-ben
kifejezetten azt hirdette, hogy „a protestánsok érdekeit
mindenkor királyi védelemben részesíti”. Ezekről az
ígéretekről - Habsburghoz méltóan - azonnal
megfeledkeztek, amikor a betartásukat kikényszerítő
magyar fegyveres erőtől már nem kellett tartani. A kuruc
seregeket nem csak a harcok és a nélkülözések
apasztották, hanem a pestis is, amely mintegy 450 000
áldozatot szedett Magyarországon. A napjainkra virágzó
várossá vált Lenti lakosságát is mindössze 20 család
képezte ekkor.
A szatmári béke (1711) után megkezdődhetett a megmaradt
kurucok irtása és az őrségi református egyházközségek
tűzzel-vassal való felszámolása. Heister generális Zala
vármegyét szigorú parancsban szólította fel, hogy „a
kurucokat ... üldözzék, vágják, öljék”. Nyilván nem
véletlenül méltatja külön figyelemre a prédikátorokat és
plébánosokat, mondván: amennyiben támogatnák a
kurucokat, akkor a községi bíróval együtt kivégezteti
őket is (Tantalics/1993/115).
A Zala vármegyével szomszédos Őrségben először
fegyvertelenül próbálkoztak: a hatóság küldöttei a
kinevezett új katolikus papok kíséretében megjelentek a
kulcsok átvétele végett. Azokat azonban sehol sem kapták
meg.
Másodjára már fegyveresekkel szálltak ki a Habsburgok
szolgái - ami több helyen véres összecsapást
eredményezett. Az érkező hadak hírére 6 az őrségiek egy
emberként szaladtak össze, hogy az éppen elvenni
szándékozott templomot a környező falvak lakossága
egyesült erővel védje meg. Nagyrákoson mintegy
háromszázan szálltak szembe a falura küldött
karhatalommal, amely a tömegbe lőtt és egy ember halálát
okozta. A tömeg azonban nem rettent meg, hanem - igaza
tudatában és a magyarok Istenében bízva - vad dühvel
támadta meg a katonaságot. Lehányták lovaikról és
menekülésre kényszerítették a bérgyilkosokat, akik még a
Rába hídját is felszedték maguk mögött páni félelmükben.
A hasonló kudarcok elkerülése érdekében a vármegye
osztrák csapatokkal tért vissza és minden községbe
megszállókat vezényelt. Az őrségi és tótsági falvak népe
azonban mindvégig ellenállt s egyetlen templomát sem
adta át önként. A veleméri templom kulcsát is
elrejthették a falu nemes polgárai s az talán most is
ott lappang valahol, egy elkorhadt faház porrá lett
maradékai között 7 . A megszállók csak úgy juthattak
egy-egy templom birtokába, ha ajtaját boronákkal
(gerendákkal) betörték. Némely templom bejáratát azonban
a hívek belülről eltorlaszolták, hogy ezáltal tegyék
lehetetlenné az erős tölgyfaajtó betörését. Ezen
esetekben az osztrákok elébb létra segítségével
bemásztak a toronyablakon át az épületbe, belülről
elbontották a dúcolást és csak azután zúzták szét Isten
házának bejáratát. A nép mindenütt elrejtőzött és
távolról szemlélte templomának meggyalázását.
A folyamat előrehaladásával párhuzamosan változott a
velemériek helyzete is. Az 1717-ben árvaságra jutott
szentgyörgyvölgyi református egyház 1732-ig Velemérhez
tartozott: a veleméri lelkész gondozta
Szentgyörgyvölgyet és filiáit, a szomszédos gyülekezet
gyermekei Velemérre jártak iskolába.
1732-ben aztán a megyei fôispán katonai erôvel
elfoglalta Velemér ősi templomát is a katolikusok
számára. Iskolájukat bezárták, Szentpéteri Keserű Elemér
lelkészüket elűzték, minden ingó és ingatlan egyházi
vagyonukat a katolikus egyháznak adták. Az elvett
parókiába katolikus plébánost szállásoltak be, aki
keresztelte és esketette a szinte teljesen református
falu gyermekeit. A velemériek ellenállására jellemző,
hogy többnyire maguk temették halottaikat, énekszó
kísérete mellett. A katolikus plébánosok 1805-ig
váltogatták egymást Veleméren. Ezt követően a kercai
plébános szolgálati körébe sorolták a katolikus
velemérieket. A kercai plébános csak 1808-ig járt ki
Velemérre katolikus istentisztelet végzésére. Kercára
szállították az addig vezetett anyakönyvüket is, amely
1823-ban a kercai plébánián támadt tűzvészben elhamvadt.
Ezidőtájt Veleméren 11 újonnan betelepült katolikus
lakott. A műemléktemplom ekkor indult gyors romlásnak:
hajójának tetőzete beomlott, falai között - a pápista
győzelem nagyobb dicsőségére - nyír- és fenyőfák nőttek.
A reformátusok 51 éven át Kustánszegre jártak
istentiszteletre. Velemér és filiái 1783. november 2-án
nyerték vissza vallásszabadságukat.
Ekkortájt építették a szomszédos szentgyörgyvölgyiek is
festett fakazettás menyezettel ellátott református
templomukat. Egyidőben épült vele a szentgyörgyvölgyi
katolikus templom, amely szép részletmegoldásai, például
tölgyfa csigalépcsője és barokk freskói miatt érdemes a
megtekintésre.
Mivel a türelmi rendeletben előírt 100 református
családot nem tudták kimutatni, a velemériek Kerca
reformátusaihoz csatlakoztak. Az idősebbek még
emlékeznek arra, amikor vasárnaponként elgyalogoltak a
tíz kilométerre lévő kercai református templomban
tartott istentiszteletre. Újraszerveződött a református
iskolai oktatás is. Kezdetben Kercára kellett járniuk a
gyerekeknek, ami télvíz idején lehetetlenné tette a
gyerekek taníttatását s ezért engedélyezni kellett
számukra a közelebb lévő szentgyörgyvölgyi iskola
látogatását. Velemér 1873-ban épített új iskolát és
tanítólakást, nagyobbrészt aratási közmunka árából. A
község és az egyház eggyéforrottságára jellemző, hogy
1875-ben a református presbitérium és a községi
előljáróság egy és ugyanaz a testület volt.
A ma is meglévő újabb, tágas iskola-épületet és
tanítólakást 1911-ben készítette a falu a
közbirtokossági erdő jövedelméből. A megmaradt pénzből
az elkorhadt régi harangláb helyére új templomot is
építettek.
Velemér - és még néhány környező község - lakossága
megőrízte reformátusságát a vissza-katolizált dunántúli
pápista tengerben, dacára an-nak, hogy igen közel feküdt
a rekatolizációt irányító Ausztriához. Kis közösségük
megmaradásának oka nemesi öntudatuk, szervezettségük,
valamint a fé-lelmet és fáradságot nem ismerő
áldozatkészségük volt.
AZ ŐRSÉGIEK ÉS A FÖLDESURAK SZEMBENÁLLÁSA
Az őrségek határvédő szerepének csökkenésével az őrállók
kiváltságos helyzete is veszélybe került. A kérdés az
volt, nemeseknek, vagy jobbágyoknak kell-e őket
tekinteni a továbbikban? A középkori jogértelmezés
szerint a jobbágyság azokból keletkezett, akik nem
tartoztak a honfoglalás harcaiban részt vevő
katonasághoz. Itt elsősorban a magyarul beszélő
avarokra, Árpád magyarjainak és a csatlakozott népeknek
földműves csoportjaira gondolhatunk. Az őrállók - akár
avarhunok voltak, akár Árpád seregéhez tartoztak -
kifejezetten katonai szolgálatot láttak el a magyar
visszatérés óta, tehát joggal számítjuk őket a nemesek
közé.
A nyugatdunántúli végvárrendszer felépítése után a
nyugati őrségek szerepe csökkent - ezért ajándékozhatta
Zsigmond király a zalaőrök (a mai Örség) vidékét Saroi
László tárnokmesternek. Az 1500-as évek első felében a
vidék a Batthyány család birtokába került. Az őrök
megtarthatták kiváltságaik egy részét, például egy
összegben fizethették a dézsmát és szabadon
választhatták a bíráskodási joggal rendelkező
őrnagyukat.
A környék nagybirtokosai az idők múltával egyre inkább
jobbágyként kezelték az őrállók utódait. A török időkre
már csak szervezettségük és kiváltságos helyzetük tudata
különböztette meg őket a jobbágyoktól - ami mégis erőt
adott a megmaradásért vívott keserves küzdelmeik során.
I. Lipót császár a kötelezettségeit nem teljesítô
Velemér és a Lipics család közötti uriszéki eljárásba
avatkozván elrendeli, hogy a megye ne csak a földesúr,
hanem a „nyomorult lakók” érdekeit is tartsa szem elôtt.
A Batthyányak 1567-től kezdve megpróbálták fokozatosan
jobbbágysorba kényszeríteni a jogaikhoz mindvégig
ragaszkodó, választott őrnagyuk vezetése alatt
tartományi különállásuk egyes elemeit továbbra is
megőrző őrségi köznemeseket. A török kiűzése után a Mura
mentén őrt álló őrségieket Bécsbe rendelték
szolgálattételre. Batthyány Kristóf, a dunántúli haderő
tábornoka Németújvárra vezényelte őket s a könnyebb
szolgálatért, meg a császári csapatok erőszakoskodásai
elleni védelemért hat ekét kért egy napra répaföld
szántására. A szántókat a gróf emberei mindig jól
megvendégelték, ezért azok szivesen végezték a
munkájukat. Néhány nemzedék után megszokottá vált és
gyarapodott is e munka. Aztán Batthyány II. Ferenc
idejében egyszer mégis vonakodtak szántani menni. Azt
monták, hogy nekik is van dolguk s különben sem
kötelességük elvégezni. A gróf üzent, hogy mutassák be a
kiváltságlevelüket. Az Őrség akkori előljárói be is
állítottak hozzá s büszkén mutatták neki a
tarisznyájukban hozott kiváltságlevelüket. A gróf -
akihez az őrségiek bizalommal voltak - szokásához híven
bőségesen megvendégelte őket. Eszem-iszom közben
figyelmesen megszemlélte, azután visszaadta az iratot,
majd jóindulatáról biztosította és útjára engedte a
küldöttséget. Azok emelkedett hangulatban indultak
hazafelé s csak útközben vették észre, hogy a
tarisznyából hiányzik az oltalomlevél 8.
Történelmi léptékű vita kezdődött. A mind rendszeresebbé
váló robotot végül kereken megtagadták az őrségiek s
1678-ban felkelés tört ki a nemesi szabadság védelmére.
S hogy a felkelőknek milyen fegyverek adhattak erőt,
arról egy múlt századi (tehát későbbi), Veleméren
előkerült kovácsoltvas pisztoly alapján alkothatunk
képet. A gróf fegyveresekkel rohanta meg az Őrséget, a
király pedig vizsgálatot rendelt el. 1681-ben a soproni
országgyűlés törvényben kötelezte az őrségieket jobbágyi
kötelezettségeik teljesítésére. Ekkor gróf Batthyány
Ferenc volt az utolsó őrkapitány. Gondos előkészületre
vall s akár a mai választások előfutárának is
tekinthetjük, hogy megválaszttatta magát az Őrség
fejének. A per során aztán az általa vezetett őrállók
ellen vonultatott fel 404 tanút arról, hogy az őrségiek
emberemlékezet óta a családjának robotolnak.
Rákóczi Ferenc ugyan felújította az őrségiek
kiváltságait, de a szabadságharc leverésével az álmok
szertefoszlottak. A per ekkor nem zárult le, de mintegy
kétszáz év(!) alatt sem hozott eredményt.
Az elhúzódó jogvita végére ismét csak a felkelt nép
fegyverei tettek pontot. 1848-ban a jobbágyság
eltörlésével a viszály megszünt. 1848-ban a jobbágyság
eltörlésével a viszály megszünt. Azaz a történelem
megszólítható, de csak a kemény hangra figyel.
Az 1828-as jobbágyösszeírás szerint Veleméren 68
adófizetô, köztük 35 jobbágy, 4 kovács és egy molnár
lakott. A 378 hold szántón rozsot, zabot, hajdinát és
krumplit termeltek, s volt a falunak szôlôje is. Az
állatállomány 26 igásökör, 18 tehén, 3 ló, 10 sertés. A
nehezen művelhetô, agyagos földeket, amelyekben sok kárt
tettek a hegyekbôl lezúduló vizek is, négy marhával
szántották. A szarvasmarhatartás s ezzel a trágyázás
szerepének növekedésével a földek terméshozama és
népességeltartó képessége is növekedett, a lakosság
száma jelentősen nőtt. A XIX. században az intenzívebben
művelt szántóföldek területe csökkent, az erdôké
növekedett, virágzott a fafeldolgozás, az fazekasság.
A XX. század eleje Velemér legutolsó aranykora. A múlt
század második felétôl gyorsan szaporodó lakosság száma
1910-ben már 438 fô. Velemér 1622 holdas határa 120
gazdaságot tartott el (300 marha, 250 sertés, 36 hold
szôlô). Jó anyagokból, kitűnô ízléssel épített
téglaházai ma is e kort idézik, intézményei többségének
(bolt, kocsma, önkormányzati iroda, könyvtár,
vendégházak) az ekkortájt emelt épületek adnak otthont.
Az őrségiek küzdelme azonban ekkor korántsem ért véget,
valójában csak pillanatnyi szünet állt be. A
lélegzetvételnyi időt az őrállók unokái munkára és
gyarapodásra, a rontás démonai pedig erőik
átszervezésére, új és még pusztítóbb stratégia
kiötlésére használták fel.
Veleméri kulcs - talán a templomé volt (Sindümúzeum)
Veleméren előkerült múlt századi kovácsoltvas pisztoly,
elfeledett harcok elnémult résztvevője (Sindümúzeum)
TRIANON UTÁN
A falu kiegyensúlyozott fejlődésének korszaka az első
világháborúval záródott. A falu 8 fiát veszítette el a
Habsburgok által kitalált utolsó, értelmetlen
öldöklésben.
A kis református templomocska tornyában a csonka ország
talán legöregebb harangja szolgál, amely 1916-ban, a
háború miatt elrendelt beolvasztástól éppen csak
megmenekült. A harangot ugyanis levették a toronyból és
szekéren elszállították a beszolgáltatás helyszínére,
ahol annak rendje és módja szerint leadták, érte az
átvételi elismervényt is megkapták. Ezután azonban
titkon visszavették, szekérre rakták és hazatérve
visszahelyezték a templom tornyába. E bátor tett nélkül
ma az egész ország lenne szegényebb.
Az első világháborút követő példátlan területveszteségek
miatt Velemér egy piaci kapcsolatait jórészt elvesztő
határmenti területfejlődésben megrekedt zugává vált. A
falu mindennapjai a régi mederben folytak tovább,
azonban az építkezések leálltak, az élet nehezebb lett.
Az öregek emlékeiben a két világháború közötti idő mégis
a rendezett és jókedvű munkát, az egymást segítő
harmonikus élet korszakát jelenti.
A második világháború után a község elszigeteltsége
fokozódott, a határsáv, a kuláküldözés, a tudatos
gazdaságrombolás és a téeszesítés miatt fejlődése, vagy
a régi rend megtartása lehetetlenné vált.
Az új iskolát 1948-ban államosították. A 14. századi
templomépítéstől szinte a közelmúltig folyamatosan
működő iskolát a „szocializmust építő” rezsim rövidesen
bezáratta. Az istentiszteletek helyszínét csak az
államosítást követően tették át a kicsiny református
templomba.
A több évszázados múltra visszatekintő szőlőskertekben a
„közös művelés” néhány éve alatt kipusztult a szőlő és
helyét átvette a magától sarjadó erdő. A rendezett,
emberi világ helyét elfoglalta a vadon. A
Velemér-patakon addig működött vízimalmokat egy
kivételével szétszedték, a berendezését annak az egynek
is leszerelték és elszállították. Így a velemériek a
saját búzájukat nem tudták a saját malmukban megőrölni.
Az egésznek az volt a célja, hogy az állam
ellenőrizhesse a termés mennyiségét és az utolsó szemig
elkobozhassa azt. Az öregek még emlékeznek arra, hogy
évekig a környező városokban élő rokonoktól kapott
kenyeret ették - ha volt mit enniük. Mindez abban a
faluban történt, amelyből korábban - rossz földjei
dacára - vagonszámra szállították el a kenyérgabonát. A
módosabb gazdákat - akik szorgalmuknak köszönhetően meg
tudtak állni a saját lábukon és ezért veszélyesek voltak
a rendszerre - internálták, vagy egyszerűen agyonverték.
A Cserépmadár szálláson ma is van olyan gödör-házi
bútor, amelyet elkészítése után a gazdája már nem tudott
használni, mert a kuláküldözés áldozatául esett. A tájat
fojtogató rettegés miatt a temetőbe is csak a közvetlen
családtagok merték kikísérni.
A lakosság életerejét az ördögi terror megtörte. A
háború után még negyven lány volt a faluban - s ma is
van olyan veleméri férfi, aki fel tudja sorolni a
nevüket. Ők képesek lettek volna egy virágzó falu új
nemzedékének felnevelésére, többségük azonban
elköltözött a faluból. S ha vállalta is valamelyikük az
embertelen robotot a megmaradásért, annak a gyermekei
már máshol élnek. A fiatalok elvándorlásával és az
idősebb nemzedék kihalásával a hagyományos
mesterségeknek Veleméren már nincs képviselője, a
gyümölcsaszalás, pálinkafőzés, kosárfonás, a paraszti
asztalosság és fazekasművészet ma már inkább csak emlék.
A falu tárgyi kultúrájának bizonyítékai egyre
fogyatkoznak: épületeit lebontják, vagy összedőlnek,
kertjeit bozót veri fel, régi bútorait, cserépedényeit
felvásárolják, a katolikus templom harangját
Bajánsenyére vitték 9, egy elárvult fazekasműhelyét
pedig Magyarszombatfára áttelepítve mutatják be a
turistáknak.
Az elöregedett, fogyatkozó lakosság reménytelennek
látszó küzdelmet folytatva az elmúlással, megpróbálja
fenntartani intézményeit és évezredes tapasztalatokon
nyugvó rendjét.
ZÁRSZÓ
A régi Velemér ma a végóráit éli. A faluban alig
született kisgyermek az utóbbi években, s a gyermekes
családok is az elköltözés gondolatával foglalkoznak. Ez
részben érthető: Veleméren ma nincs iskola, nincs
munkahely és sok minden más is hiányzik. A fiatalok
érzékelik a mindennapi élet nehézségeit, de a falu
kínálta lehetőségekkel nem tudnak élni. Ötven
kilométerre is eljárnak, hogy éhbérért dolgozzanak
másoknak - de nem válhatnak sorsuk uraivá.
Pedig kitörési lehetőséget kínál például a vendéglátás
is. A hagyományos építési módokkal (fa, vesszőfonás,
agyagtapasztás, zsupfedés) viszonylag olcsón
előállíthatók a nyári szálláshelyek. A zuhanyozókban
felhasznált kútvíz - ha melegítésére a napenergiát
használják - szintén nem kerül sokba. A helyben termelt
alapanyagokból készített ételek elérhetőek lennének az
átlag magyar számára is - azaz lenne elég vendég. A
természetfényképezés nyugaton elterjedtebb szokása
fizetőképesebb vendégeket is idecsalogathat. A városi
iskolákkal kötött megállapodások biztosítanák az egész
falu megélhetését már a kezdet kezdetén is.
Száz fő pusztán a sátorhelyért és a zuhanyozási
lehetőségért kifizethet naponta annyi pénzt, amennyiért
sok őrségi fiatal boldogan dolgozna két hónapon
keresztül is.
Az effajta tervek megvalósításához persze külső
segítségre, vagy összefogásra is szükség lenne. A
különböző engedélyezési eljárások útvesztőiben nehéz
boldogulni és az elinduláshoz szükséges pénz is kevés.
Mégis, egy kemping megteremtésére és üzemeltetésére egy
átlagos család is vállalkozhat. A falunak pedig még
kisebb nehézséget jelentene ugyanez.
Helyi kezdeményezés híján a lehetőségeket idegenek
fogják a saját érdekeiknek megfelelően kihasználni s
Velemér általuk alakul üdülőfaluvá. Az elárvult házakból
jobb esetben az év néhány hetében használt üdülőház
lesz. Állandó lakosság híján pedig kérdésessé válhat a
templomok és házak értékeinek megvédhetősége is.
Ma Veleméren ismeretlen fogalom a lopás. A porták a
hagyományosan jó közbiztonság miatt körül sincsenek
kerítve. Az utca közepén felejtett aktatáskát - erre
példa volt - a gazdája után viszi a megtalálója. Az
építési munkálatok miatt másfél évig lezáratlan és
lakatlan házból egyetlen bútor sem tűnik el s nem fogy a
kerítetlen udvarokon tárolt tüzelő- és építőanyag sem. A
házakon is csak azért van rács, mert az első
világháborút követő években a szerbek átjártak a határon
fosztogatni 10. A legnagyobb veszélyt a kányák jelentik,
amelyek az égből lecsapva az udvar közepéről is
elragadják az aprójószágot.
Velemért egy sajátos információáramlás is összetartja.
Nincs olyan veleméri, akivel - akár a legnagyobb
dologidőben is - ne lehetne egy félórát, vagy még többet
beszélgetni. Ezt a beszélő viszonyt szívesen fogadják,
szinte elvárják az idegentől is. Ennek köszönhetően
aztán mindig mindent tudnak egymásról. Nem ugyanaz a
falukép van egy veleméri fejében, mint egy
bevándorlóéban. A bevándorolt faluképe statikus. Ezzel
szemben az őslakosoké él és működik. Egy igazi veleméri
számára nem kérdéses, hogy egy másik falubeli - amelynek
a rég holt felmenőit is ismerte - az adott pillanatban
éppen hol tartózkodik, mit csinál, milyen gondok
foglalkoztatják. A velemériek jól tudják azt is, hol
kereshető a társ a napi feladatokhoz: kinél van
szerszám, ha a pajta sarkát kell megemelni stb.
Egymás segítésének történelmi rendszere alakult ki és
őrződött meg - például a keresztelőkhöz kapcsolódva. Aki
részt vett egy keresztelés alkalmával rendezett
ünnepségen - helyi szóhasználattal paszután - az egy
életen át segítette az újszülöttet. S egy paszután a fél
falu vendég volt, a meghívandó családok listáját pedig
évszázados hagyomány rögzítette. Ez persze sajátos
konfliktusokat is eredményez: Veleméren nehéz
megvásárolni, de könnyű ajándékba kapni valamit.
Mutatkozik egyfajta szelíd humor is. A szomszédasszonyom
például így szokott vigasztalni, ha eltörtem valamit:
„Az üveg már ilyen: nem vásik, hanem törik.”
Van egy másik gyöngyszeme is a humorba oltott népi
bölcsességnek: „Okos tehénnek nem kell vezető - de okos
tehén nincs.”
A hasonló - szívet lelket melengető - veleméri
hagyományokat jó lenne megmenteni. Egy antik
világszemlélet és életminőség elemei ezek, amelyre
szükségünk van. Jellemző, hogy a török által egykor
megszállt és elpusztított középső országrészben még ma
is nehezebb élni, mert kisebb a lakosság önszerveződő
képessége, nagyobb az öngyilkosságok aránya stb. Az
Őrségben erőt ad a hagyomány, amelyet az idegen a
jelképekből olvashat ki, az őslakosok pedig a talán
csontjaikban éreznek. E hagyományos világnézet aztán
biztosítja az ember, a természet és az Isten
harmóniáját.
Jól fogalmaz Pap Gábor a veleméri freskókról szólván:
„Kétségbevonhatatlan tény: ma igen sok tekintetben
sokszorosan többet tudunk - több adattal rendelkezünk -
a világmindenségről, mint veleméri templomépítő-díszítő
elődünk. De vajon képesek vagyunk-e ezt a mérhetetlenül
megnőtt tudásanyagot ugyanolyan élményszerűen
továbbítani is nemzedékről nemzedékre, mint ahogyan ő
tette - a maga kevesebbjével? Egy előnye mindenesetre
egészen bizonyosan volt velünk szemben. Hibátlanul
tudott közlekedni a négydimenziós kontinuumban, és
értelmes közléseket tudott adni belőle-róla-általa.
Tudjuk mi ezt ma? És ne lenne szükségünk rá? Hogyan
várhatjuk hát, hogy teljes intenzitással átélt személyes
élményeink során rögződjenek belénk mai világképünk ...
alapfogalmai?”
Kovács Imre barátom járt egy nyolc lelket számláló észak
amerikai indián törzsnél s megkérdezte, nem tartják-e
aggasztóan kicsinek a törzs lélekszámát. A válasz minden
Velemérért és hazájáért aggódó magyarnak erőt adhat. Azt
mondták ugyanis, hogy ők már tizenötezer évvel ezelőtt
is itt éltek s itt fognak élni újabb tizenötezer év
múlva is - amikor „ezek itt körülöttünk” már régen nem
lesznek. A kérdésre, hogy kik azok az „ezek”, így
hangzott a lakonikus válasz: „United States of Amerika.”
Az öntudat és nyugalom titka a hagyománytisztelet - s ez
mutat kivezető utat Veleméren és Magyarországon is.
Nehéz időkben mindig az ország keleti részeiből jött a
segítség, hogy a végveszélybe került őrségieket
megmentse a veszedelemtől. Jöhet-e ma is?
A Rákócziak Árpádsávos zászlók alatt harcoló kurucai rég
pihennek, csontjaikat és fegyvereiket az idő
elemésztette. A legenda azonban nem halt meg s táplálja
a reményt. Talán visszajő egyszer Csaba királyfi is a
csillagok közül s rendet vág az Áfa és az Szja soraiban.
Visszatérhet Szent László is, akinek váradi bronzszobra
rendesen megelevenedett és csatába vonult, ha a döntő
csata napja elérkezett. Miért ne léphetne le a veleméri
templom faláról? El is jő Szent László király bizonyára
- ha az önfeláldozó Árpád-dinasztia eszméi újra áthatják
a mindennapokat.
LÁBJEGYZETEK
1 A tóka ásott gödör, amelyben megmarad a
talajvíz. Mellé általában fűzfát ültettek, ebbe
kapaszkodva a víz fölé nyúló pallóról vizet lehetett
merni. Elsősorban az állatok itatására és mosásra
használták.
A kerítés nélküli víz veszélyt is jelentett: a
szentgyörgyvölgyi orvos kisgyermeke egy tóka vizében
lelte halálát s a szülők ezt követően elköltöztek a
vidékről.
A Cserépmadár Szállás tókájához - amelyet a legnagyobb
nyárban is megőrzött tiszta vize miatt szerettek mosásra
használni a környékbeli asszonyok - kedves történet
fűződik. A ház gazdája, néhai Tóth Gyula, szép nagy
halat vett, amit éjszakára a tókába tett. A faluban
mindenesetre ezt híresztelte. Szomszéd legények, a
gazdát megtréfálandó, elhatározták a hal kifogását és
eldugását. Egész éjszaka merték kosárral a tóka vizét,
de a hal csak nem akadt a kezükbe. A gazda eközben - a
jó meleg ágyban - talán hajnalig rajtuk nevetett.
2 Szlovénia és Magyarország kapcsolata jónak
mondható. A szlovéniai magyar nemzetiség helyzete
azonban korántsem tekinthető rendezettnek. Az esetenként
a szlovén kormányzat részéről tett nemes gesztusok
mindaddig könnyünek találtatnak, amíg a szlovéniai
magyarság lélekszáma fogy. Ráadásul a szlovéniai
magyarság életét nyíltan ellenséges megnyilvánulások is
keserítik. A szintén elcsatolt - egykor magyar lakosságú
- Lendván ma olyan utcaelnevezési elv van érvényben,
miszerint külföldi nem lehet névadó. Ezt aztán úgy
értelmezik, hogy a harmincezer magyart pusztán a
nemzetiségük miatt legyilkoló szerb partizánokat nem
tekintik külföldinek, a lendvai születésú Zala Györgyöt
azonban igen (arra hivatkozva, hogy a neves szobrász
születésekor Lendva még „külföld” volt). Ma is van olyan
magyar fiatalember Lendván, akinek a csontját pusztán a
magyarsága miatt büntetlenül törhette össze egy rendőr.
3 Az avarok szlávokat telepítettek birodalmuk
határterületeire. Ennek köszönhetően alakult ki a magyar
etnikum - szláv tengert kettéosztó - sziget jellege. Ezt
mostanában úgy állítják be egyesek, mintha a honfoglaló
magyarok miatt a szlávok elveszítették volna egy
Kárpát-medencéből irányított szláv birodalom
megteremtésének lehetőségét. Felteszik, hogy az Avar
Birodalom összeomlása után a Kárpát-medence szláv
népességű volt és ez lehetett volna egy szláv birodalom
csírája - ha Árpád magyarjai el nem pusztították volna.
Ilyen szláv birodalom-kezdemény azonban nem létezett. A
magyarul beszélő avar tömegek nem tűntek el a
Kárpát-medencéből, sőt nélkülük a szlávok be sem
telepedtek volna e táj peremére. A honfoglalás egyébként
sem járt nagy csatákkal. Anonymus is lakomák sorozatából
álló diadalmenetnek írja le. Ennek oka az volt, hogy az
avar köznép nem volt hajlandó harcolni az őket a
bolgár-frank-szláv elnyomás alól felszabadító magyar
seregek ellen.
4 Hasonló falszerkezetet figyeltek meg a Kerka
mocsarai közé épített Lentiben is, amelynek vára a
legkorábbi ismert forrás szerint 1278-ban már leromlott
állapotban volt: „A lenti vár 1989. évi rekonstrukciós
munkái során deréknyi vastagságú oszlopok kerültek elő,
melyek közét rőzsével fonhatták össze és földdel
töltötték meg” (Tantalics/1993/18). A makedón Nagy
Sándor történetét megíró Quintus Curtius Rufus
(1967/138) is említ egy ilyen, a hürkániai mardusok
által épített gyepüt. Szándékosan sűrűn ültetett fákból
állt, amelyeknek ágait letörték, tekervényesen
összefonták és a földbe szúrva legyökereztették. Az így
összenőtt szövevény lezárta a síkságon átvezető utat.
Említést érdemel, hogy Hürkánia a várkony (avarhun)
néptől nyerte a nevét.
5 Pataky/1990/93 szerint e falvak: Velemér,
Mártonfalva (talán Métnekpuszta), Sisafalva
(elpusztult), Szombatfa, Gödörháza, Szerdahely (Sredisce
Szlovéniában), Alsójánosfa (Ivanjsovci Szlovéniában),
Gerencsér (vagy Gerőháza, ma Loncarovci Szlovéniában),
Rátkalak (vagy Ratkóc, ma Ratkovci Szlovéniában), Korong
(később Berkeháza, ma Berkovci Szlovéniában). A
Gerencsér és Korong helynevek a legősibb időktől
gyakorolt fazekasságra utalnak.
6 A hírek gyors továbbításának talán Attila óta
elevenen élő hagyományát a török veszedelem idején
alaposan begyakorolta minden őrségi falu. Ez a hírlánc
aztán segített megőrízni a reformátusságot.
7 A 26. ábrán látható kulcsot a Cserépmadár
Szállás padlásán találta Szelestey László néprajzkutató
barátom. Ma a Sindümúzeumban látható. Szolgálhatott a
ház pincéjéhez is, amelyet a szőlők téeszesítésekor
bontottak le. Hasonló kulcsokat ma is használnak a
faluban, például Kolossa Elek kedves szomszédom is
ilyennel zárja a kamráját.
8 Jó példa ez az idők s a gonosz hatalom
eszközrendszerének változására. A török és az osztrák
még gyilkolni kényszerült, ha gazdagodni akart. A
Batthyányaknak már csak zsebtolvajlásra kellett
vetemedniük. Újabb idökben pedig a közvagyon büntetlen
fosztogatásához, az őrállók utódainak megritkításához
elegendő néhány államosítási, privatizálási, adó- és
abortusztörvény.
9 A püspöki utasításra elvitt harangot Varga Ottó
atya szervezőmunkájának köszönhetően a közelmúltban
pótolták.
10 Éjszaka, az erdőn keresztül érkeztek
szekérrel. A házak befelé nyíló ajtaját kötéllel a
kódisállás oszlopához kötötték s leszúrták az ólban lévő
disznókat. Mire a gazda a padláson meg a tetőn keresztül
kijutott a házból, addigra áthajtottak a leölt
állatokkal a határon.
|
